A tél

Megáll az idő keserű kereke,

Két kezem a testem egyetlen melege.

Dermesztő fagy sikít a fülembe,

Tétova gondolat rohan az eszembe.

Kopog az öreg hevesen ajtómon,

Hó pihen meg sápadó arcomon.

Öklömnyi jég szaggatja húsomat,

Jégvirág marja üszkülő lábamat.

Tonnányi hópihe, hódító sereg,

Alatta háztetőm roppanva remeg.

Fúj, csak fújj gyalázat fergeteg,

Minden jót a kavargó eltemet.

De mi történik?- elvész a fájdalom,

Nincs már jég beteges lábamon?

Mert hozzám simul a téli csoda,

Ez a világ legszebb kora.

Mit gonosznak, bután hittem,

S átkozta sorvadt szívem,

Az mind tünemény a téli égen,

S oly kedves ez, íme, nékem.

Hűvös szelek jók a testnek,

Reám bizony buzgón lelnek.

Bárcsak mindig ilyen volna,

S minden évszak télből volna!

Képes László

2008.02.19.