Viharból kélve

Leszakadt az ég haragja,

Földnek szívét megragadja.

Ádáz árja hömpöj hegyek,

Nézek körül, mit is tegyek,

Csöppnyi harcos égből repül,

Levegőben neki feszül,

Zuhan ő a célja felé,

Csodás látvány tárul elé.

Egyre nagyobb minden rovar,

Teste lelke menni akar.

Hegynyi házak elsuhannak,

Vízcsepp sokak lezuhannak,

Köztük hever ő is mostan,

Ottan folyik el is holtan.

Rövid élet, de mily csodás,

Áldozatkész odaadás.

Teste lelke ezrek között,

Tenger vízzé összejövött,

Holtak árja nekünk feszül,

Égi anyjuk nagyon örül.

Szél, a fivért reánk küldi,

Menjél testvér ottan űzni.

Szalad ő most pusztán,vízen,

Pusztítását nem is hiszem.

Ágak törnek síró fákról,

Leányt tép az útpadkáról,

Tölgytermése ezer átok,

Minden felé kínzó károk.

Az ég mintha szivacs volna,

Tekerőknek Isten szólna:

Merítsél és csavarj nekik.

Parancsát ők rögvest teszik.

Miért mostan íj nagy dühöd,

Gyermekidet miért töröd?

Lelkünk fala át is szakad,

Testünk pedig földnek tapad.

Ej!- de meglásd égi császár,

Megbánod, hogy nem is vártál!

Ezt akartad mostan menjek,

Hiányoznak ifjú lelkek?

Nyugat felé Úrnak hívnak,

Keletiek másról szólnak.

Nem tudom, hogy mi is lészen,

Itten állok, íme, készen.

Ha kell, akkor veled küzdöm,

Fogságodat nem is tűröm,

Börtönőr az nekem ne légy,

Kínjaimból most már elég!

Az itt az isten, a szép hazám,

Ottan szült az édesanyám.

Neki szól az összes imám,

Ott vagyok csak boldog s vidám.

Nem árthatsz te neki soha,

Küldjél bárkit ölni oda.

Érte vérem rögtön adom,

Áldását, ím, meg is kapom.

Földkerekség sok-sok tája,

Nem hasonlít a hazámra,

Kárpátoknak áldott képe,

Itten él az ősök népe.

Ezredeknek múlásával,

Seregeknek dúlásával,

Kiállta az ősi próbát,

Ismeri a világ dolgát.

Lassan kél a régi porból,

Erőt merít régi korból,

Remegjetek, csengő szótól,

Ébredező magyaroktól.