Törhetelen

Hajnali pára ült meg a fejemen,

Baljós fátyol kúszik a szememen,

Veszett utam térképét keresem,

Sorvadó testem lassacskán feledem.

Vigyorgó egemnek szikjében utazom,

Sistergő üresség tölti meg tudatom.

Nyavalygó égzengés keserít, szomorít,

Engem a dörrenés kékségből leborít.

Lappangó haragtól felfűtött sokaság,

Talpával fejemre azonnal odavág,

Látványom rémíti istennek juhait,

Készteti csatára gyapjasok hadait.

Zihálva, üvöltve szakadnak nyakamba,

Csapdossák véremet kiszáradt falakra.

Halomnyi martalék igyekszik éledni,

Magát az élőkhöz magasba képzelni.

Tépázott cafatok sajogva zokognak,

Köröttem árulók szédülve forognak.

Becsület éleszti, egykori hősöket,

Szikrázva élezik kicsorbult tőröket,

Meghallják kondulni alattuk földjüket,

Beléje merítik mélyen a körmüket,

Mint gyermeteg csemete egyetlen gyökerét,

Így ébred ismét testvéri kötelék.

Szikrázó szemek a sötétség mezején,

Szíveknek zöreje csatának elején,

Töretlen hittől korbácsolt ropogás,

Életre szólító becsületdobogás.

Véréből száradó, hófehér szemfedő,

Fűszáltól megzöldült, hamvából ébredő.

Szívektől lobogó gyönyörű nemzetem,

Legyen ma hangom pusztító fegyverem.

Képes László

2011. április 22.